Hű gyerekek! Hát nem vagyok egy egyszerű eset, tipikusan az az ember, akinek semmi sem jó. Ha törődnek velem az a baj, mert 2 perc után terhemre van a dolog, ha meg nem néz rám a kutya sem pillanatok alatt mély depresszióba zuhanok, és tele sírom az összes kéznél lévő párnát, azzal az indokkal, hogy engem senki sem szeret. Ígyhát elgondolkodtam, hogyan is lenne ez helyénvaló.
Az ember hajlamos rá, hogy puszta szeretet adás helyett birtokolni próbálja a társát. De bármilyen nehéz is az ügy, be kell látni, hogy mindenkinek szuverén joga van az önnálló életre. A szerelmünkkel nem sziámi iker kapcsolatban élünk. Neki is joga van önállóan boldognak lenni. A legtöbb ember azt érzi belül, ha a párja nélküle megy társaságba-akár szórakozni, akár dolgozni stb.- hogy milyen szemét dög a másik fél, amiért vidám, és jókedvű. Hogy mer boldog lenni, mikor nem vagyok vele? -tesszük fel a kérdést. Hiszen a hiányom fájdalmától a földön kéne fetrengenie, elefánt könnyeket hullajtania, és könyörögni a haveroknak, hogy azon nyomban hozzák haza hozzám. Nos, amikor bennem is elkezdtek túltengeni az effajta érzések, ÁLLJ-t kellet parancsolnom magamnak.
Muszáj hagyni a másik félt önállóan élni. Az hogy jól érzi magát más emberek közt is, az még nem jelenti azt, hogy már kevésbé szeret. A probléma gyökere ott ered, hogy nem jut el a kis agyunkig, hogy a szeretet végtelen. Nem kell vele gazdálkodni, nem kell rajta osztozkodni. Nem grammban mérik vagy centiben. Pedig túlnyomórészt így érezzük. Az előző példához visszatérve: a páromnak van 100 gramm szeretete. Nekem,mint kiváltságos szerelmének jogom van mind a százhoz. De a kedvesem szeret társaságba járni, így mind a 10 haverja kap 10-10 grammot. Ez egyenlő azzal, hogy nekem 0 jut, azaz a társam már nem szeret engem. Ugye milyen hülyén hangzik? Persze nem ilyen egyszerrű ezt a szürke hétköznapokban így megélni, főleg egy hasonló szituációban, mikor úgy érezzük háttérbe szorulunk. Gondoljunk csak bele női aggyal. Ha bemegyünk egy ruha boltba, és a hű szerelmünk bizonyítván rendkívüli lovagiasságát oda is elkísér, hányszor figyelünk oda a párunkra? Olyankor még egy fidres-fodros ruci is fontosabb nála. Most gondoljunk bele, ha a barátnőnkkel vagyunk? Hányszor hívjuk fel az elrepült órák alatt szerelmet vallani neki?
Egy szó,mint száz. El kell fogadni, hogy a társunk nem a tulajdonunk. Azokra a percekre kell koncentrálni, amit együtt töltünk, és igenis jól kell mindenkinek éreznie magát a külön töltött időkben is, hiszen a vidámság feltölti az embert, és mikor hazatér sokkal több szeretetet tud adni!