Valahogy most csak úgy írnék, a vége úgyis az lesz, hogy (mások számára egyébként értelmetlen) világmegváltó elméletet szövök jelentéktelen dologról.
Elgondolkodtatott a dolog (nem-ez még nem az a dolog amit az imént említettem), hogy meddig mehet el egy blog író? Most hogy egészen sokan olvassák az írásaimat, néha egy-egy mondat előtt megtorpannak az ujjaim a billentyűzeten, és elelmélkedek róla, hogy ezt most akkor szabad e, illik e, érdemes e, meg ilyenek. Olvasom olykor mások blogjait. Néhányan bátran anyáznak, néhányan hivatalosra veszik a figurát, olyanok is vannak akik szakmai irányokba terelődnek.
Joggal teszem fel mégis a kérdést: meddig mehet el egy blog író? Gyurcsány például személyes véleményét írja le-van hozzá bátorsága. Valyon tényleg a személyes véleményét olvassuk, vagy ez is inkább valamiféle reklámfogás? Piárduma? Ha folytatom a megkezdett koncepciót, és folytatásos lányregért írok az életemről zaftos, ámde annál érdekesebb hazugságokkal, jobban fogják (fogjátok) olvasni, mintha tudományos alapon megmagyarázom az élet rendjét? És ki hinné el nekem, amit írok? Nem hívnak Havas Henriknek, akinek minden könyve siker-mégha kurvákról ír is. Sőt nem vagyok egy Valóvilágos sztár sem, meg Anettka sem. Viszont Tvrutko sem, akinek aztán tényleg van sütnivalója a való világhoz. A hétköznapi, kicsit zizi életem érdekel majd valakit is?
Most, hogy mindezen a sok zagyvaságon elmélkedem, rájöttem valamire. Nem azért írok, hogy bárkinek is tetszen. Én határozottan azért írok, mert szeretek írni. Szeretem betűkbe önteni a gondolataim. Ilyenkor boldog vagyok a képességtől, ami az enyém. Az írás képességétől. És kívánom, hogy bárcsak mindenki a világon azt tehetné, amihez kedve van.
Olvastam egy jó könyvet. A kabuli könyvárus címűt. Mindenkinek ajánlom figyelmébe. Egy újságírónőről szól, aki a 2002 szeptember 11. -i amerikai terrorcselekmény után Afganisztánba utazott. Aztán a szállást adó családjánál ragad, mert megérintették az ott látott emberi sorsok. A családfő egy könyvárus, akinek gyermekei reggeltől estig robotolnak és semmit az ég világon nem tehetnek saját érdekükben. Borzalmas volt - egész végig, míg olvastam - belegondolni, hogy mit tennék én bármelyikük bőrébe bújva is.
És aztán rájövök, hogy mennyire panaszkodik a magyar társadalom. Szar nekünk- tényleg. De mihez képest? Afganisztán egyes részein még zenét sem hallgathat bűntetlenül az ember. Mocsokban, koszban élen. Ahhoz adnak hozzá feleségül, akihez csak akarnak. És azt kell elvenned, akit odahoznak.
Ebből a szemszögből nézve még szerencsésnek is mondhatnánk magunkat. Persze több oldala van a dolognak. Hiszen nem állapot ez a 21. században. Sem ez, sem az.
Jujj. Még a végén politizálni fogok itt, kérem szépen. Azt meg végképp nem szeretnék.
A lelekes olvasóim megnyugtatása érdekében közlöm: a szerelmi életem sinen van, nem szakítottunk, imádjuk egymást- bár (továbbrais) történnek érdekes események.
A lányregényt hamarosan -közkívánatra- folytatom.
Vigyázzatok magatokra, és legyen minden úgy, ahogy szeretnétek!
