Van egy elméletem...

     

Ez mindent elárul. Mindenre rá lehet fogni, rá lehet húzni, mindenre magyarázat, bármi is történjen a nagyvilágban.  Mintha egy vallási fanatista mondás lenne- Isten útjai kifürkészhetetlenek, ez a karmád stb. Hogyan döntse el az ember, hogy az élete jó vagy rossz? Minden viszonyítás és megélés kérdése. Hiszen mindenkinél él valaki rosszabbul és jobban is. Lehetsz te hajléktalan boldog vagy multimilliomos szerencsétlen. Tényleg a pénz befolyásolná az egészet? Ilyenkor jön a jól bevált mondat: akit nem boldogít, az adja nekem! De kit ne boldogítana?
Annyi szép dolog van a világon, amiért érdemes élni, aminek lehet örülni. A tündöklő napfelkelte, a zöldellő mezők, a fák, a madárcsicsergés, a virágok illata, jóleső nyári eső, barna szemű kis őzike tekintete, a szél simogatása… Ezek valamelyikének bárki bárhol tud örülni. De nem biztos, hogy egy fedél nélkülit boldogít a nyári eső, egy allergiást a virág illata, a vakot a napfelkelte, egy láb nélkülit a zöldellő mező. A vadász megöli az őzet, ahogyan az élet sötét oldala megöli az álmokat. Telhetetlen az, akinek bár szép a kerti virág az ablak alatt, de trópusi növényeket illatára vágyik távoli esőerdőkben? Elítélendő ezért, ha úgy érzi, az élete rossz, mert soha nem juthat el oda? Mindenkit vígasztal a tudat, hogy lehetne rosszabb is, ha még kertje sem lenne? Bele kéne törődni abba, hogy mások eljutnak az őserdőkbe, akiket talán tizedannyira sem érdeklik a virágok illata? Elítélendő a gyermek, aki boldog a 100 forintos csokoládétól, amire keservesen keres nap, mint nap a szülő, de jobban ízlene neki az ezer forintos bonbon? A szegény ember értékeli azt, amit neki dob a gép. Megveszem a turkálóban a pulcsit, ami tetszik, de nagyon tetszik szemben a világmárkák közt az a másik is. És az a bolt tömve van. Én egy –két ember közt állok a porban, és csak nézek ki a fejemből…
Meghalni 37 évesen az életbefáradásban? Maradt 3 gyerek, egy feleség, néhány régi koncertkép. A zenészek korán halnak, fáj nekik az élet.
Meghalni 65 évesen az életbefáradásban? Maradtak a nyugodt, békés nyugdíjas évek, a régi jó barátok, és másfél millió- az élet hozadéka.
Miért élünk? Hogy dolgozzunk? Vagy azért dolgozunk, hogy éljünk? Hol találjuk meg mégis a boldogságunkat? Szegényen is boldog az ember, de gazdagon még boldogabb? Vagy a szeretet érzése tesz gazdaggá?
Szerintem két dolog kell a (civilizált) élet boldogságához: egy rahedli pénz, és jó sok barát, akivel mindezt elköltheted.

Nagyon rég nem írtam már ide. Úgy éreztem nem ért elég inger, külső behatás ahhoz, hogy bármiről is érdemben tudnék írni. De most mégis eszembe jutott valami. Valami nagyon fontos.
Olvastam egy könyvet, ami nagy hatással volt (van) rám. Hihetetlen az, ami a könyvben áll, én mégis hittem benne. A könyv címe itt nem is fontos. A pozitív gondolatok tudatos használatát boncolgatja az írás. Az alapelv az, hogy csak kérni kell és megkapod. Az univerzum azt szállítja neked, amire a legtöbbet gondolsz, és elhiszed azt. Nos, én kipróbáltam a dolgot. Nagyon akartam valamit, elhittem és megkaptam azt, amit kértem. Aztán történt egy sajnálatos esemény. A gondolataim csak a körül forogtak. Nem érdekelt semmi. Az, amit korábban elhittem, hogy az enyém lesz, nem lett az enyém. Meggondolták magukat. Mindez pár nap lefolyása alatt történt meg. Az események nem azt bizonyítják, hogy a könyv rossz, hiszen nem történt meg amit akartam. Épp ellenkezőleg. A könyvben leírtak működnek, hiszen mihelyst elbizonytalanodtam, és már nem éreztem enyémnek a dolgot, elvette tőlem az univerzum. Amitől féltem, az következett be. Van azért egy negatív észrevételem is. Habár határozottan állítom, hogy alkalmazható az elmélet, a hétköznapok gyakorlatába igencsak nehéz átültetni. Ha valakit például egy halál eset tör meg, nehéz pozitívan gondolkodni, és a jót látni mindenben. Elhinni, hogy az életünket mi alakítjuk. De garantálom, hogy ha elég erősek vagyunk, menni fog. Nekem is van azóta egy másik lehetőségem, hogy megkapjam, amit akarok-mert nem adtam fel, és hiszek. Mindezt fél perccel azután értem el, hogy kértem.
Kérjetek csak bátran- és megkapjátok!

Az álmaimat kergetem mióta csak az eszemet tudom. És ezt rajtam kívül mások is tudják, akik egész életemben jókat röhögnek azon, mennyire szerencsétlenül nem érem el azokat. Már óvodás koromban írónak készültem. Később persze kerültek még a palettára szakmák. De a sok száz félrelépés közt ott volt mindig az a négy, ami engem megérint. Írás, média, reklám, színház.
Írni éppen írok állandóan. (most is) Szerencsére ez nem egy olyan elfoglaltság, amihez bármi különös dolog is szükségeltetik.
Média. Na igen. Dolgoztam már tv-nél, szerkesztettem, riportokat készítettem, műsort is vezettem, és már vágtam is a végén. Az iskolában elsajátítottam az operatőrködés alapjait.
Reklám. Elvégeztem egy kiadványszerkesztő iskolát is, és azóta is rendületlenül készítem a szórólapokat és névjegykártyákat. Tv nézés közben a reklámokra kapcsolgatok, míg más inkább onnan el.
Színház. Tagja voltam (illetve örökös tagja vagyok ?) anno egy hűdejó kis társulatnak, szerepek jöttek, mentek- mindenzt persze ingyen, sőt! Igazából még nekem került pénzbe, főleg miután elköltöztem Budapestre. A távolság elszakított minket egymástól. Felvettek a Gór Nagyba, a Tháliába, Szombathelyre...nem volt pénzem iskolára. Jártam egy évig Havas média sulijába...nem volt pénzem befejezni.
Akkor most vágjunk a közepébe. Nekem már rohadtul elgem van ebből a képmutató világból, ahol csak az szerezhet diplomát, akinek pénze van. Ahol csak az számít értelmiséginek, akinek diplomája van. R-go, csak az az okos, aki gazdag! Na ne már! Nem veszi észre magát az állam? Igen, vannak olyan tevékenységi területek, ahová kéne egy kis tudás, mondjuk azért orvos ne legyen az ember nyolc általánossal- persze a boncorvosnak már mindegy. Volt már rá példa, hogy lementem a háziorvoshoz, mert beteg voltam, aki megkérdezte, hogy mit szoktam ilyenkor szedni? És felírta azt a gyógyszert, amit én mondtam neki.
Szeretném, ha elég lenne végre a tehetség, az akarat! Gór Nagy Mária mondta nekem, mikor közöltem, hogy nekem nincs ennyi pénzem az iskolára, hogy akkor én nem vagyok elég elszánt! Hát komolyan mondom, azt hittem megütöm! Nem is akartam többé oda járni! Akinek a pénz jelenti az elszántságot...
Most is éppen állást keresek, vannak undorító munkahelyek- képmutatás- utálom! Szeretnék írni valahol, szeretnék ezzel pénzt keresni, de a magukra nagyon büszke lapok még csak válaszra sem méltatják az embert! Legalább annyit a másik orra alá lehetne dörgölni, hogy: vettem ,hogy jönnél, de nem kellesz- mert nem vagy a haverom haverja, húzz az anyádba!
Kérdezitek, hogy miért lesz kurva az ember lányából? Talán ezért? Talán azért, mert én is jó életre vágyom, de nem vagyok egy kereskedő tipus, akit ha kirúgnak az ajtón, az ablakon mászik be! Én nem fogok telefonon zaklatni embereket, én sem szeretem ha engem zaklatnak. Én nem fogok senkire rátukmálni semmit! Pedig nincs baj a kommunikációs képpességeimmel, elhihetitek!
Aztán otthon ül az ember, ki tudja hányadszor az életben, az interneten olvassa az állás hirdetéseket. 2 variáció van! Jó pénzkereseti lehetőség mások képébe mászásával, és überszardolgok eladásával, ha kellő vastag a bőr a képeden, hogy jókat hazudj róla. Vagy! Jó pénzkereseti lehetőség filmezéssel, esetleg szexmentes meztelen masztizós csetes meló, hadd csurgassa rád a nyálát a sok kiéhezett vén trotty. Szép kilátások. Erre mondják egy generációval felettünk, hogy mekkora lehetőségek vannak előttünk, mert mi fiatalok vagyunk. Nekik nem volt ennyi. Na ja, csak majdhogynem börtönbe csukták őket, ha nem melóztak sehol. Egy életet lehúztak a cégnél, aztán most meg élvezik a megérdemelt nyugdíjat. Lehet ,hogy nekik ez most kevés, de nyugi mami és papi, nekem szerintem nem is lesz nyugdíjam!
Nos ezek után a szép szavak után, amelyekkel kifejezésre bírtam magam, még valaki újságíró vagy bármi más egyéb szakirányú állást ajánl nekem, azt örömmel veszem. (a többi írást bizonyítja, hogy tudok én ám szépen is írni)
Habár-határozottan úgy érzem, hogy most romlottak az esélyeim...

Nevem Zizi. Eredete: Zizegő Bokrok Gyümölcse. Ezt egy kedves barátom adta nekem sok sok évvel ezelőtt indiánnév gyanánt. Természetesen abban a vicces helyzetben még nem is sejtettük, hogy ez a név- illetve változatai- végig kísérnek életemen által. Arra meg főleg nem, hogy ebből irányzat lesz.
Zizegő Bokrok Gyümölcse- Zizegő-Zize- Zizi (ke)- Zsizell

A Zizizmus (zizeizmus)
A zizizmusnak csak úgy, mint a buddhizmunsnak tanai vannak, fontos világmegváltó gondolatokat hordoz magában- már évezredek óta. (igazság szerint csak mióta megalapítottam a zizismust-de az meg már hogy hangzik?)
A zizizmus eszméit összefoglalóan ziziológiának nevezik. (nevezem)
Megalkottam zizi törvényeit:
- Zizi csak egy van
- Zizi elsődleges célja, hogy fenn tartsa a zizifajt. (Ha én- azaz Zizi-,akiből csak egy van, utódok nélkül elpatkol, mert feltehetően elüti az egyes villamos, akkor kihal a zizifaj. Tehát kihal a fajom!)
-Zizinek minden esetben törekednie kell királysága megóvására. Udvarába senki nem léphet be. (ez alól kivételt képez az a személy, aki egy raklapnyi malájziai csokoládé tortával próbálkozik)
- A zizik természetüknél fogva magányos teremtmények.
- Zizi bármit meg tud tenni, mert "a zizik -köztudottan- a .... értenek a legjobban." ( a pontok helyére értelem szerűen bármi behelyettesíthető)
- Zizi királylány, ahhoz méltó bánásmódot vár el az alattvalóitól (nem változtat a tényen, hogy mivel zizi udvarába senki nem teheti be a lábát, így alattvalói sincsenek)
- Zizi gyermekeinek apja csak abban az esetben részesülhet Zizi hatalmában, ha magáévá teszi és vallja a zizizmus tanait.
- Zizi gyermekeinek gyűjtőneve: zizilabor
- Zizi soha nem hazudik, néha füllent
- Zizinek a rucivásárlás kötelezően elvégzendő fáradságos procedúra, de feltehetően túl fogja élni. Mindezt a fajfenntartás érdekében teszi.
- Zizi fennmaradásához elengedhetetlen kellék az édesség, anélkül cukorhiányos tünetegyüttes kerge zizikórt kap- gyógyíthatatlan
- Zizit mindenki szereti, azért mert ő egy kicsit zizi
- Zizi is szeret mindenkit, mert tudja hogy bár zizzent szegény, a legfontosabb mégiscsak a szeretet.

A zizizmus tanainak bővített változatát később olvashatjátok. A régészek nemrég ásták elő a föld mélyéről, és igyekszenek zizinduzizelu ősi holt nyelvről magyarra fordítani.

Emlékeim szerint 12 évvel ezelőtt feljött hozzám egy lány az anyukája utasítására, hogy elmesélje nekem, mennyire jó az a középiskola ahová jár, és én is oda felvételizzek az általánosból. Nagyon magas volt, és kerek az arca, mikor mosolygott hatalmas húsgombóc gömbölyödött a szeme alatt- az embernek kedve lett volna jól belecsípni, és megrázni a pofikáját. Sportos testalkat, nagy barna szemek, hosszú egyenes haj. Farmer, póló. Mindig farmer és póló. Ez a régi kép maradt meg róla a hosszú évek alatt. Kedves volt, segítőkész. Születésünktől fogva ismertük egymást, az anyáink barátnők voltak, mi pedig egy iskolába jártunk, csak ő egy évvel fölöttem. A falamon az ágyam fölül egy óriás plakátról Brad Pitt nézett rá, miközben velem beszélt. Mielőtt haza indult megkérdezte, hogy én is szeretem e Brad Pitt-et. Erre én azt válaszoltam, hogy nem. Miért, az a pasi a falamon Brad Pitt? .... Mégsem lettünk barátnők.
Végül abba a kazincbarcikai iskolába iratkoztam be, ahová ő is járt, de sosem beszéltünk. Ő a kollégiumi folyososó egyik végén, én a másik végén laktam. A tanulószobában néha összefutottunk, olyankor mindig elkönyveltem magamban, hogy Ő az a lány, aki miatt én most itt ülök. Nem bírtam sokáig a bezártságot, úgyhogy búcsút mondtam a kollégiumnak. Nem lettünk barátnők.
Az Ő osztálytársával utaztam minden hajnalban egy buszon az iskolába. Azt hittem, ez a lány a barátnőm. Egy reggel megjelent a buszmegállóban az a régi lány. Ettől a naptól kezdve hárman utaztunk hajnalban az iskolába. Ők együtt, én egyedül. Nem sok nap telt el, és a lány mellém ült. Állítása szerint megsajnált, és gusztustalan dolog volt a másiktól, hogy rögtön lecserélt engem rá. Így hát eljött az a nap, mikor hárman utaztunk a busszal, mi ketten, és a korábbi - barátnak hitt- lány egyedül.
Már nem számított többé, hogy szeretem e Brad Pitt-et, avagy nem. Nem számított az sem, hogy kinek meddig tart a suli- mi ketten együtt utaztunk hajnalban az iskolába, és együtt utaztunk haza is.  Nem számított már senki és semmi körülöttünk, együtt voltunk reggel, együtt voltunk délután, együtt voltunk este, és mikor az a lány - a barátnőm- egyedül maradt a lakásban, mert az anyukája kölföldre ment dolgozni, a család többi tagja sem élt már velük- együtt voltunk éjjel is, és együtt töltöttük a hétvégénket. Igen. Barátnők lettünk.
A középiskolás évek, ahogy az lenni szokott, csak úgy peregtek. Tanulás, buli, pasik, nagy szerelmek és csalódások. Együtt sírtunk, együtt nevettünk. Aztán egy napon a lány elballagott...Ő másik városba ment, én maradtam. Új barátok jöttek-mentek. De az már valahogy nem volt a régi. Hétvégente olykor találkoztunk és ott folytattunk mindent, ahol abbahagytuk. Minden egyes alkalommal felidézve kalandos emlékeit barátságunknak.
Az én életemben elérkezett a nagy szerelem. Összeköltöztünk és más városba költöztünk mi is. A lány egyszer jött el hozzám. Egyetlen egyszer. Én nem látogattam meg őt egyszer sem. A barátságunkat megtörte a távolság. Néhány kopott levél kétségbeesett hangvétele, hétköznapi meséje őrzi azokat az időket, mikor mi ketten azt hittük már nem vagyunk barátok...
Az élet kereke aztán jó irányba fordította kapcsolatunk sorsát. A fővárosban kötöttünk ki mindketten. Ő még mindig egyedül, én a nagy szerelemmel. Igaz, ekkor már többet találkoztunk, és olyankor a folytatásos regény patakja tovább haladt a medrében, de a két part közti hidat újra fel kellett építeni. Gyakori telefonbeszélgetések, e-mail váltások, sűrűsödő közös nagy vásárlások. Ezek fűzték szépen sorban a gyöngyszemeket barátságunk fonalára. Ma már tudjuk, hogy a fonalat elveszíteni nem lehet, egyszerűen csak néha elengedtük a végét és új szálakat vetetett fel velünk az élet furcsa fintora-próbára téve ezzel egymás iránt érzett hűséges barátságunkat.
A nagy szerelmem aztán nagy csalódásba torkollt sok-sok év után nálam. A lány ott volt a fonal másik végén, magához rántott és felhúzott a szakadék széléről. Összeköltöztünk. A lánnyal együtt mentünk reggel dolgozni, együtt jöttünk haza a munkából, együtt voltunk délután, együtt voltunk este, együtt töltöttük éjjelünket is, olykor egymást vígasztalva, összebújva a franciaágyon. Újra együtt sírtunk, együtt nevettünk-felidézve ismételten ezerszer egymás után a kalandos szép emlékeket. Ismét barátok lettünk.
Néhány hónap telt el csupán és az élet újfent nagy szerelmet hozott számomra a széllel. Választanom kellett, merre tovább. A szerelmet választottam. Egy éve történt mindez. A lány a barátom maradt. Végre minden olyan szép, minden olyan jó. Éljük az életünket külön-külön, mégis olyan közel állunk egymáshoz, mint fához a levél, testhez a szív. Együtt dobbanunk, ha bánat van, ha öröm ér.
De forog az a sors kerék- újabb bizonyítékot követelve barátságunk erejéről. Az a lány-a barátom- ezekben a percekben pakol. Dobozokba teszi rövid kis életét. Külföld a cél. Az a lány elutazik- nem a szomszéd utcába, nem a szomszéd városba, nem a szomszéd országba. Az a lány nem lesz többé pár villamosmegállóra tőlem. Az a lány nem süt nekem jövőhéten bagettet. Az a lány, nem jön el hozzám a születésnapomon felköszönteni, nem lesz itt karácsonykor. Az a lány nem mosolyog holnaptól rám, nem kapálózik felém, miközben mesél nekem. Nem hív fel a kedvenc sorozatunk után, nem hív fel, hogy megkérdezze mi van velem. Nem veszekszik többé velem, hogy muja vagyok és szerencsétlenül ülök a 'Mekiben'. Nem segít megnyugodni, ha összeveszek a párommal, nem megyünk együtt buliba kiengedni a gőzt.
Senki nem fog rám úgy nézni, ahogy csak ő tudott, senki nem fog úgy megnevettetni hatalmas hangjával, ahogy csak ő tudott, senki nem fog úgy megérteni, senki nem fog úgy szólítani, senki nem fog úgy sírni velem, úgy örülni, senki nem fog úgy megölelni, úgy hozzám bújni, ahogy csak ő tudott.
Mert az a lány a bárátom. Mert azt a lányt szeretem. Mert az a lány szeret engem. Tudom- mindketten tudjuk- hogy a távolság soha többé nem lesz képes szétválasztani minket- legyen bárhol, jöhet bárki- míg világ a világ. Ahogy az akkori leveleket, a most keletkezőket is elővesszük majd évek múltán. Nevetünk, és felidézzük a régi kalandos életet.
Nekem pedig soha senki nem fog úgy hiányozni, ahogy ő hiányzik majd.

A fent olvasottak annak a lánynak szólnak, akit annyira szeretek, mert Ő A Barátom. És csak mi tudjuk, mi is az a pixis valójában.

Az az igazság, hogy eddig minden mondatomat úgy kezdtem, mint a gyerekek: Egy valamit nem értek.... Most valahogy úgy kezdeném, hogy millió dolgot nem értek. És mindezt egyszerre nem bírom én most érteni.
Például nem értem, hogy miért nem értenek engem az emberek. Nem értem, hogy miért vitatkozom állandóan a párommal, és rajta kívül (nem túlzok) soha senkivel nem vitatkozom. Nemhogy veszekedjek. Ezért érzem folyton úgy, hogy vele van a baj. Ettől a véleményemtől persze én a világ leggonoszabb, legbeképzeltebb embere címet elnyertem. Folyton a fejemhez is van vágva, hogy én sem vagyok tökéletes. De hiszen, tudom, hogy nem vagyok az! Mégis mondja meg nekem valaki: miért pont bennem lenne a hiba, ha egyszer csak vele veszekszem (hülyeségeken), míg ő sokszor keveredik konfliktus helyzetbe egyébként is. A minap rájöttem a hiba okára, azon felül, hogy én meg türelmetlen vagyok minden bizonnyal.
Azt mondja nekem: Mások szerint nem egészséges a bal oldalunkon aludni, mert ott van a szívünk és elnyomjuk. (hosszabban mondta, nem ez a lényeg.)
Erre én: ÁÁÁ, szerintem ez hülyeség. (aludj nyugodtan a bal oldaladon továbbra is- szándékkal)
Erre ő sértődötten: Dehát én nem azt mondtam, hogy ez most hülyeség vagy nem hülyeség, nem azt kell most eldönteni, csak úgy mondtam, hogy mit hallottam!!!!! Eszméletlen - rögtön magára veszi, mintha őt akarnám bántani ezzel. Más ember ezt úgy reagálná le, hogy:
1. Na ja. Én azért ezentúl is a bal oldalamon fogok aludni.
2. Így látod? Nem tudom igaz e. Majd elgondolkozom rajta...
3. Szerintem igazuk van. Mától a jobb oldalamon alszok.
De könyörgöm rajta kívül ki reagálja le úgy a dolgokat, ahogyan ő teszi? Hát ne csodálkozzon ha vitahelyzet születik! Erre persze én úgy reagálok, hogy: mi bajod van már megint, miért nem tudsz normálisan válaszolni? Itt jön képbe az én türelmetlenségem. És ebből a végeláthatatlan vita. Persze néha gyakorlom az önmegtartóztatást. (mondjuk az első 5 esetben)
Bizotosan sok ember van a világon, aki furcsán reagálja le a dolgokat. Biztosan sok az elvont fazon. Vannak ilyenek körülöttem-művészek. De ő mégcsak nem is az. Szerinte, ha két ember véleményt cserél, mondatokat fűz a másik mondatai után, az nem beszélgetés, hanem vita. Valaki magyarázza már el neki, hogy nem minden eszmecsere vita! Persze az is lehet, hogy az ember azzal toleránsabb, akivel nem él együtt? Szokták is mondani, ha valaki panaszkodik egy másik ember tuljadonságára, hogy: nem érdekel, nem én élek vele együtt! Az ember a haverjait, barátait el tudja fogadni olyannak amilyen, és elviseli a találkozások alkalmával a hülyeségeit, akkor miért nem tudjuk ezt megtenni pont azzal, aki a világon a legfontosabb nekünk? Akinek nem a párja a legfontosabb, annál ez a kérdés ne legyen gondolat megindító- sőt akkor annak nincs is ilyen problémája, hiszen szinte haver szinten van a másik fél.
Na! Erre keresem én most itt a választ.
Vita mentes napot mindenkinek!

Valahogy most csak úgy írnék, a vége úgyis az lesz, hogy (mások számára egyébként értelmetlen) világmegváltó elméletet szövök jelentéktelen dologról.
Elgondolkodtatott a dolog (nem-ez még nem az a dolog amit az imént említettem), hogy meddig mehet el egy blog író? Most hogy egészen sokan olvassák az írásaimat, néha egy-egy mondat előtt megtorpannak az ujjaim a billentyűzeten, és elelmélkedek róla, hogy ezt most akkor szabad e, illik e, érdemes e, meg ilyenek. Olvasom olykor mások blogjait. Néhányan bátran anyáznak, néhányan hivatalosra veszik a figurát, olyanok is vannak akik szakmai irányokba terelődnek.
Joggal teszem fel mégis a kérdést: meddig mehet el egy blog író? Gyurcsány például személyes véleményét írja le-van hozzá bátorsága. Valyon tényleg a személyes véleményét olvassuk, vagy ez is inkább valamiféle reklámfogás? Piárduma? Ha folytatom a megkezdett koncepciót, és folytatásos lányregért írok az életemről zaftos, ámde annál érdekesebb hazugságokkal, jobban fogják (fogjátok) olvasni, mintha tudományos alapon megmagyarázom az élet rendjét? És ki hinné el nekem, amit írok? Nem hívnak Havas Henriknek, akinek minden könyve siker-mégha kurvákról ír is. Sőt nem vagyok egy Valóvilágos sztár sem, meg Anettka sem. Viszont Tvrutko sem, akinek aztán tényleg van sütnivalója a való világhoz. A hétköznapi, kicsit zizi életem érdekel majd valakit is?
Most, hogy mindezen a sok zagyvaságon elmélkedem, rájöttem valamire. Nem azért írok, hogy bárkinek is tetszen. Én határozottan azért írok, mert szeretek írni. Szeretem betűkbe önteni a gondolataim. Ilyenkor boldog vagyok a képességtől, ami az enyém. Az írás képességétől. És kívánom, hogy bárcsak mindenki a világon azt tehetné, amihez kedve van.
Olvastam egy jó könyvet. A kabuli könyvárus címűt. Mindenkinek ajánlom figyelmébe. Egy újságírónőről szól, aki a 2002 szeptember 11. -i amerikai terrorcselekmény után Afganisztánba utazott. Aztán a szállást adó családjánál ragad, mert megérintették az ott látott emberi sorsok. A családfő egy könyvárus, akinek gyermekei reggeltől estig robotolnak és semmit az ég világon nem tehetnek saját érdekükben. Borzalmas volt - egész végig, míg olvastam - belegondolni, hogy mit tennék én bármelyikük bőrébe bújva is.
És aztán rájövök, hogy mennyire panaszkodik a magyar társadalom. Szar nekünk- tényleg. De mihez képest? Afganisztán egyes részein még zenét sem hallgathat bűntetlenül az ember. Mocsokban, koszban élen. Ahhoz adnak hozzá feleségül, akihez csak akarnak. És azt kell elvenned, akit odahoznak.
Ebből a szemszögből nézve még szerencsésnek is mondhatnánk magunkat. Persze több oldala van a dolognak. Hiszen nem állapot ez a 21. században. Sem ez, sem az.
Jujj. Még a végén politizálni fogok itt, kérem szépen. Azt meg végképp nem szeretnék.
A lelekes olvasóim megnyugtatása érdekében közlöm: a szerelmi életem sinen van, nem szakítottunk, imádjuk egymást- bár (továbbrais) történnek érdekes események.

A lányregényt hamarosan -közkívánatra- folytatom.
Vigyázzatok magatokra, és legyen minden úgy, ahogy szeretnétek!

Mi van, ha mi is egy számítógépben élünk? Rögtön a közepébe vágok.
Én már elfilóztam rajta, hogy mi van, ha egyszer elkezd önállóan gondolkodni a gép? Elfilóztam azon is, hogy miért mondjuk azt a gépekre, hogy buták, mikor nem az történik, amit akarunk? Egész egyszerűen csak az történik, amit ők akarnak! Talán szabad akaratukból teszik mindezt?
Azt mondják az okosok, hogy a számítógép él. Nem kell alábecsülni. Tele van apró részekkel, amik irányítják. Mi is tele vagyunk. Mondhatni a gépeknek is van szervezetük. Néha megbetegszenek, néha hülyeségeket csinálnak, és jó esetben teljesítik az akaratunkat. Egy rendszer, ahol élnek az alkatrészek, amik működtetik az egészet. Mi is élünk valahol, amit működtetünk. Egy nagy számítógép beljesében, és utasításokat teljesítünk. Azt most ne is feszegessük, hogy ha így haladunk lefagy a 'windows'... Üvegházhatás, mint tűzfal? Tárgyi elemek, mint hardver? Emberi lelkek, mint szoftver? Információ áramlás itt is ott is. Mi van ha a gépek nem jól kommunikálnak egymás közt? Mi van, ha mi emberek nem kommunikálunk jól? Az internet összefogja a bolygókat? A távoli csillagrendszerek újabb hálózatok lennének?
A sötét középkor biztosan zárlatos volt. A jelen meg még fejlesztés alatt áll. A jövő előtt pedig ki fogom húzni a vezetéket a konnektorból- az tuti.

Az igazság az, hogy az elméleteim sorra megdőlni látszanak. A legutóbb a kapcsolatomat illetően azt az elméletet szőttem, hogy igazi kis házitündérré válok, hiszen ha nem csak csinos vagyok, és kedves, hanem még a háztartást is tökéletesen vezetem és kiszolgálom a kedvesemet, akkor én is visszakapok majd egy marék szeretetet, törődést és gondoskodást. Hát nem ez lett...
Nagy lelkesedéssel vágtam bele az új szerepembe, és meg kell, hogy mondjam: élveztem is a dolgot. Kedves voltam, mosolygós, szívesen pattantam fel a székemből, ha valamit csinálni kellett. Egész nap mosogattam, pakoltam, főztem (még sütöttem is, ami nálam nagy szó), mostam, takarítottam, és természetesen kiszolgáltam a ház urát. Azt hittem ezzel olyan dolgot teszek, hogy életünk végéig imádni fog érte, és boldogan élünk míg meg nem halunk. Ehelyett 2 nap alatt hozzászokott a dologhoz, többé nem dicsért meg, inkább várta, hogy mikor teszem elé a kaját. Utána pedig elterpeszkedve a konyhaasztalnál, odacsapta a poharat és azt mondta: szomjas vagyok. Na ennél a résznél azért lefagyott a vigyor az arcomról. De nem gáz-mondtam magamnak. Nem kell mindent túlreagálni. Később egyre inkább azt éreztem, hogy ettől a viselkedésemtől nem az irántam érzett szerelme nő, hanem az önbizalma, és a férfiasságtudata. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy egy szép estén enyhén illuminált állapotban a fejemhez vágta, hogy a szertet nem ebben rejlik. Őt hidegen hagyja, hogy kiszolgálom, nem kell elé tenni a vacsorát stb. Nem akartam már mondani, hogy lehet a szeretet nem (csak) ebben nyilvánul meg, de a gondoskodás viszont igen! Héj emberek! Mi van veletek? Hát ti már semmit sem tudtok értékelni? Én meg golyózzak be a marhaságaitoktól, hogy attól mégis mitől vagyok jó nő? És jönnek sorra a vadbaromságok az agyamba. Mi van ha ez jel? Ez a sok hülyeség jel, hogy ne menjek hozzá. Hogy nem ő a megfelelő, és így mutat utat az ég? De lehet, hogy ez lecke, amit meg kell oldanom, és megtanulnom? Vagy én vagyok túl komplikált? Lehet hogy tényleg velem van a baj?

Szóval az elméletem a párkapcsolatokról az ellenkezőjére változott. Most dühömben úgy érzem: Szarni bele csajok! Érezzük jól magunkat, várjuk meg míg a hímek teszik elénk a kaját. Néhány alkalom után majd értékelni fogják, amit tettünk. Főleg, ha mindeközben az orruk alá dörgöljük, hogy a szeretet nem ebben nyilvánul meg!

Ma van a NAGY NAP. Juppppijéééé!! Brrrrrr...a hideg ráz. Nem értem hogylehet kötelezőképpen örülni valaminek. Én pl. szilveszterkor sem tudok direktbe azért bulizni, mert: hűűű de jó új év kezdődik. Megiszom a nekem jutó alkohol adagom és kb. ugyanannnyira érzem magam jól (... alkalmanként rosszul), mint bármely más időpontjában az évnek. Talán a hozzáállásom eredménye, hogy ezek a jeles napok bizony mindig rosszul is sülnek el. A tavalyi szülinapomon például egyedül ültem a konyhában és addig néztem zokogva az égő gyertyákat, míg az teljes mértékben szétfolyt a csokoládé tortámon. Mindeközben persze nagy erőkkel sajnáltam magam. Már csak azért is, mert a kedvesem a szomszéd szobában mit sem sejtett erről. Nem lehetett nagy ügy pedig - bármi is történt akkor, mert már nem is emlékszem rá, mitől tört el a mécses.

Szóval augusztus 20. a nagy nap. Ma vagyunk egy évesek. Lelkesedés, öröm, jókedv, kacagás, szüntelen ölelgetés, hatalmas szerelem. Hát ezek azok, amik nem voltak. Hogy kinek a hibájából, azt inkább ne feszegessük. Reggel már az ágyból sem volt kedvem kimászni. Eddig minden évben kint voltam a fergeteges AirRace versenyen, hogy a helyszínen izgulhassak Bessenyeiért. Ma még ahhoz sem volt kedvem. Ki sem akartam menni az utcára, nem kívántam embereket látni. De volt még valaki a szobámban, aki ezt másképp látta. Na igen. A kedves (aki nem is olyan kedves). Szóval a romantikus évforduló vége az lett, hogy nagy hisztizve kimerészkedtem a lakásból, mindezekután pedig a dühtől ellilult fejjel az a nagyon kedves....szóval a Hősök terétől elsétáltatott a Szabadság-hídig. Kurva romantikus mi? Mindeközben 5 mondatnál többet nem szóltunk egymáshoz, az is inkább dúlás-fúlás volt. Természetesen az én részemről. (na jó-volt közben egy süti, amit a Westend előtt ettünk meg egy padon). Namármost, szerintem a Himalájára is felcipelt volna, ha nem szólt volna közbe a vihar (azóta imádom ezt a természeti jelenséget).  Ezután pedig beültünk egy fülledt, füstös sörözőbe. Ott egy kisebb fajta békülésre tettünk szert, miután túlestünk 'a szomszéd asztalnál ülő lányok bámulása' című csatán. Végezetül pedig megnéztük a tüzijátékot, amit már évek óta unok, de azért mindig megnézem, hátha az idén jobb lesz címszóval. Hát most tényleg szebb volt, de nem volt nagy durranás.(szószerint) Aztán hazajöttünk, és lefeküdtünk. Én az ágy egyik végébe-a fal felé fordulva, ő pedig a másik végébe...

Tehát az évfordulóknak semmi értelme nincs a világon. Ráadásul az események hatására egy vilát omlott össze bennem, amit a kapcsolatunkról építettem fel. Hát erre volt jó ez a nap. Másra nem.

Jó, belátom...kicsit sutára sikerült a vége. De elfogyott a mondandóm.